Jaj, gyerekek, tessék már felébredni, az Eurovízió legfeljebb a nevében volt dalverseny, mindig is showműsorként funkcionált. Valamennyi induló országban akadnak emlékezetesebb popslágerek, mint amelyek a színpadra kerültek Dániában május 10-én szombat este. Conchita Wurst azért nyert, mert érdekes volt a szakálla, és mert az újjászülető főnix ideája a legtöbb embert megérinti. Ja, és mert az LMBT-színtér képes a nemzetközi összefogásra, s így a szokásos népek közötti összefonódások és szembenállások a pontozáskor most kivételesen háttérbe szorultak egy kicsit.
[caption id="" align="aligncenter" width="620"] Mindig megújul - Fotó: barokeszter.hu[/caption]
Akárhogy is: Conchita Wurst jött, látott, győzött. Hogy Thomas Neuwirthként dobogóra állhatott-e volna? Valószínűleg nem, ő inkább a Dana International-receptet választotta; szíve joga, tucatnyi eurovíziós stratégia létezik. Inkább az a megdöbbentő, ahogyan a honfitársak reagálnak a jelenségre: felháborító, hogy ilyesmi fut szombaton a tévében, mit mondjak a hatéves gyerekemnek, a deviancia a négy fal közé tartozik, arcunkba tolják a mocskot, átprogramozzák az agyunkat, liberális szenny, rohad a világ, a szakállával nyert, nem a hangjával, és a kedvencem: én nyitott vagyok, de... Igaz, mit várunk egy olyan országban, ahol a miniszterelnök határozza meg a család fogalmát, és Harrach Péter igazítja útba a nőket? Ahol a hazánkat képviselő Kállay-Saunders András is megkapja, hogy nem magyar, csak mert sötétebb a bőre, mint a többségé?
Nem ismerem pontosan a szakállas díva öndefinícióját, de nem érzem úgy, hogy közöm volna hozzá. Ő ezt vállalta, ebben a formában érezte magát önazonosnak – de legalábbis piacképesnek – a színpadon. Nálam egyszerű a képlet: nem nagyon nézek már tévét, a hatéves gyereknek pedig gyönyörűen el lehet magyarázni, hogy sokféle ember van, aki más, mint mi vagyunk, de az emberséget nem a szakáll határozza meg. A dalt se, ami egyébként egy középgyenge popsláger. Igen, a szakáll szakított, nem a nóta, de az Eurovízió korábban sem volt a mély és komplex zenei teljesítmény gyűjtőhelye: a csöcs és a fényshow helyett most épp ez volt az extra látványelem. És ki a fene vagyok én ahhoz, hogy definiáljam, mi számít deviánsnak? Számomra az a deviáns és a kártékony mocsok, aki az alapvető emberi jogokat korlátozza és a méltóságot sárba tiporja, és nem pedig az, aki más utat választ az önmegvalósításra – vagy éppen az érvényesülésre -, mint én.
Conchita Wursttól függetlenül több millió ember él a földön, aki a saját neméhez vonzódik, esetleg női testben férfiként, férfi testben nőként él, vagy éppen csak szeret az ellenkező nem ruháiba bújni olykor-olykor. Talán nem is tudsz róluk, mert ők nem szerepelnek tévéshow-ban, nem vesznek fel feltűnő göncöket, és elképzelhető, hogy még a párjuk kezét sem merik megfogni az utcán. Esetleg úgy érzik, Conchita Wurst ügye nem tesz jót nekik, mert ők csendben, békében szeretnének csak élni, show nélkül. De attól még, hogy nem tudsz róluk, léteznek. Egy egészséges társadalom szembe tud nézni a jelenséggel: azzal, hogy a XX. században a feketék vagy a nők is szeletet kaptak az emberi jogok tortájából, még nem a fehérektől és a férfiaktól vették el a jogokat, csupán többen is leülhettek végre ugyanahhoz az asztalhoz enni.
Így van ez most is: vannak – mindig is voltak – melegek, biszexuálisak, transzneműek és transzvesztiták, és van, hogy még tanulhatunk is tőlük: például az egész emberi identitást átható önismeretet és önelfogadást, és mások elfogadását is. Tudniillik, amikor “azt sem tudod, fiú vagy-e vagy lány”, ezek a kérdések elég élesen megtalálnak már kisgyerekként, és kénytelen vagy szembenézni velük. Durva gyorsítás ez a szellemi úton, sokan menekülnek is a végén. Az önmagát újjáteremtő főnix dala ettől a furcsa figurától talán ezért talált meg ennyi embert a bizarr, szakállas látványvilágon túl is: mindenki keményen küzd azért, hogy önmagát megértve és elfogadva teljesebb emberré, önmaga egészebb verziójává váljon… csak ne a más kárára – magamat mások fölé emelve, felsőbbrendűnek tartva – történjen már mindez, könyörgöm!
Az írás eredetileg a barokeszter.hu-n jelent meg, ide kattintva elolvasható.