Sose voltam olyan jó lagziban, mint amilyen Nick Dentoné és Derrence Washingtoné volt a Central Parkban. Az esemény egyes részleteire ködösen emlékszem, de egy következtetést le tudtam vonni: a házasság intézményét az menthetné meg, ha betiltanák a heteró esküvőket.

Először is hadd ábrándítsam ki azt a több tucat barátomat, aki mind arra kért, hogy a South Park-kitaláló Matt Stone minden lépését és szavát figyeljem a lagziban. Olyan jó volt ugyanis a buli, hogy mire odáig jutottam volna, hogy megkeressem Stone-t – vagyis túl voltunk a szertartáson, a kerti italozáson, a vacsorán és a beszédeken –, én úgy berúgtam, mint Észak-Amerika legnagyobb, de a piát legendásan rosszul álló macskaféléje, a puma. Talán ezért, talán az őrült jól kinéző és annál is jobban rázó férfiak és nők miatt, de magába szippantott a táncparkett, és nem eresztett, míg át nem gomolyogtunk a Természettudományi Múzeum kertjének túlvégében álló planetáriumba, hogy az előadás végén egy hang közölje, az ünnepeltek közben leléptek, és vége a bulinak.

[caption id="attachment_373" align="aligncenter" width="636"] A völegény és a vőlegény - Fotó: cink.hu[/caption]

Bár ez volt életem első melegesküvője, ráadásul a világ egyik leghíresebb múzeumában, ami a világ egyik leghíresebb parkjában áll New York közepén, ennél a ténynél sokkal jobban izgatott, hogy milyen lesz az amerikai sajtóban általában gépembernek, szívtelen szörnyetegnek, cinikus manipulátornak – vagy e három keverékének – ábrázolt Gawker-birodalom- és Cink-tulajdonos Nick Denton érzelmes szerepben, illetve, hogy milyen frakkban bulizni. A két válasz: irtó megható és csodálatos.

(Korai disclaimer: Nick irtó régi barátom, még a kilencvenes évek legelejéről, amikor blogmogullá válása előtt Financial Times-tudósító volt Budapesten.)

Egészen sok esküvőn jártam életemben, és mindegyik más okból emlékezetes. Az egyik azért, mert dugtam (mínusz fél pont, hogy azzal a lánnyal, akivel érkeztem), a másik azért, mert ott ettem életemben először kézzel tekert csigatésztát, a harmadik, mert a Tisza ártere felé döcögő hosszú, fehér limuzinban majdnem megfulladtam az Indiából egy ember gyomrában becsempészett, csarasz nevű hasisféle füstjétől, a negyedik, mert rosszul emlékeztem, hogy mit mondott a vőlegény a szerb esküvőn követendő szokásokról, és a templom felé menet minden felém kínált borospoharat látványosan fenékig ürítettem, pedig, mint utóbb kiderült, pont az lett volna a lényeg, hogy csak bele kellett volna kortyolni mindegyikbe, majd továbbadni, hogy érezzük a testvériséget. Jó, hogy meg nem lincseltek, ráadásul nekem kellett ezek után felolvasnom a szentleckét, pedig állni is alig bírtam.

De egyik esküvő sem azért emlékezetes, mert a téma az lett volna, hogy a résztvevők mennyire szeretik egymást.

Kezdem az elejéről...

(Folytatás itt olvasható. A cikk eredetileg a cink.hu weboldalon jelent meg.)