Vannak emberek, akik képesek éveken át kísérteni minket. Van, hogy egy hosszú párkapcsolat végén könnyedén fellélegzünk, szinte nem is érezvén szükségét annak, hogy bármilyen szinten is gyászoljunk. És van olyan is, mikor csupán néhány hét elég ahhoz, hogy éveken keresztül őrlődjünk, ostorozzuk magunkat, felépítsük magunkban a reményt egy közös jövőre és újra ás újra és újra leromboljuk azt, óvatosan persze, vigyázva a kövekre. Mert kellhetnek még.
De mindennek van szavatossága. Míg az élelmiszereknél beszélhetünk olyanokról, melyek egy idő után egyszerűen ehetetlenek lesznek, mert megromlanak, vannak olyanok is, amiket egy idő után egyszerűen nem ajánlatosak megenni, de ha nagyon akarjuk, miért ne. Pont mint néhány ember, akikből csak néhány hétre kapunk kóstolót, de utána hónapokig, évekig fizetjük az árát.
Ilyenkor fájhat utána persze, de mi akartuk, minden a mi felelősségünk. Felbontani a konzervet, amiről már a bontás után nem sokkal kiderül, hogy nem ajánlatos fogyasztásra és mégis újra és újra kanalazni belőle. Ha eszünk belőle és fáj, az nem a konzerv hibája. A konzerv nem tehet semmiről. Nekünk kellett volna azonnal visszacsukni és az első falat után soha többé felé se nézni. Nekünk nem szabadna időnként újra és újra venni belőle, reménykedve, hogy most már jobb lesz az íze és talán fájni se fog nagyon. Holott mennyire logikátlan, nem? Hiszen ami nem ajánlatos, az nem ajánlatos. Egy konzerv, amit kinyitunk, amibe belekóstolunk és nem jó, miért lenne más egy év, két év vagy három év múlva.
Nekem is van egy ilyen konzervem. Egy jó ideje már a legfelső polcon pihen, és néha jut csak eszembe, hogy mennyire meglepően régen ettem belőle, kóstoltam meg, vagy csak szagoltam bele. Aztán megnyugtat a tudat, hogy már nem is vagyok kíváncsi az ízére. Még csak arra sem, hogy milyen a csomagolása. A címkéje. Hogy mikor járhatott le a szavatossága. Vagy hogy mivel, hogyan kellett volna ennem anno, hogy ne fájjon utána hetekig, hónapokig, sőt, évekig. És arra se gondolok már régóta, hogy miért volt olyan jó ízű elsőre. És arra sem gondolok már, hogy egyszer finom lesz. Mert nem lesz finom.
Aztán tegnap este újra előttem volt. A konzerv. Már ezerszer kinyitva, a teteje ezerszer visszapasszírozva, hanyagul, hogy még jobban rohadjon, hogy méginkább vesszen el az íze, az illata, hogy ne legyen benne semmi, de semmi csábító. A címke viszont még mindig szép volt. És persze, kicsit ki lehet újra nyitni. Kicsit bele lehet szagolni.
Egy kicsit lehet beszélni. Kezemben fröccs, cigi, feljött néhány kiló, ami miatt kényelmetlenül érzem magam, te meg még mindig úgy nézel ki, mint évekkel ezelőtt. Zavarban érzem magam. És csak mosolyogsz és be vagy rúgva, és egy kicsit én is, bár éppen csak hogy, és nem igazán értem mit és miről mesélsz és tudom, hogy nem baj, mert nem ez számít. Mert mondhatunk bármit, a lényeg úgyis az, hogy most itt vagy te, itt vagyok én és végre olyan helyzetben vagyunk, mikor egyikünk se viheti haza a másikat, mikor nem csattanhat el egy csók sem, mikor nem lehetnek cinkos pillantások. Mikor nem bonthatjuk meg a konzervet.
Persze te próbálkozol. Mindig te próbálkozol. Szenvedsz, mert most ez jön, hogy te szenvedsz, hogy nem velem vagy és sajnálod és ez nem lesz mindig így. Rosszul döntöttél. De mégsem. Jól választottál. De mégsem. Tudod már mit kellett volna tenned. De mégsem.
És megkérdezed, emlékszem-e mikor hajókáztunk. És igen, persze, hogy emlékszem. És nekem nem tetszik, hogy hova tart ez a beszélgetés. És megkérdezed, hogy emlékszem-e mikor spontán kivettél egy nap szabadságot és valami borzalmas pizzát ettünk és rengeteget szexeltünk. És én emlékeszem, persze, hogy emlékszem, de nem tetszik, hogy hova tart ez a beszélgetés. És nem akarom, hogy több dologra emlékeztess, mert te szeretsz emlékezni, mert te tele vagy gyönyörű emlékekkel, de értsd meg, hogy nekem vannak más emlékeim is. Amikor fájt. Amikor nagyon fájt. És több van belőlük, mint gondolnád. Még ha évről évre jobban és jobbra is tűrtem.
Aztán megkérdezed, hogy emlékszem-e hogy hol hagytuk abba az utolsó beszélgetésünket.
És azt hiszed, hogy az a beszélgetés egy éve volt, mert neked nem ért semmit, most mégis eljátszod, hogy ért. És dühös leszek, és ideges, és nem tetszik, hova tart ez a beszélgetés. És elmondom, hogy két éve volt, de nem mondom el, hogy milyen volt felébredni úgy a földön fekve, hogy nem voltál ott, pedig azt mondtad, vissza fogsz jönni. Aztán emlékezni, hogy te mindig ezt ígérted. És emlékezni, hogy sose tartottad be. Aztán örülök, mert most nem ígérhetsz semmit.
És meg szeretném kérdezni, hogy amúgy melyik félbehagyott beszélgetésünkre gondolsz úgy mégis. Mert annyi, de annyi volt. És kicsit sírni akarok. És kicsit meg akarlak csókolni. És kicsit meg akarlak ütni. Hogy fájjon.
Arra a félbehagyott beszélgetésre gondolsz, mikor találkoztunk valami mondvacsinált hülyeség miatt, és valahogy végül az én lakásomban kötöttünk ki fényes nappal és te megkérdezted, hogy milyen az ágyam ebben az új lakásban? Aztán szexeltünk, sok idő után újra, te a világvégéről beszéltél előtte és utána is, és annyira furcsa és abszurd volt, hogy csak imádni tudtam. És azt gondoltam, hogy nem vagy normális. És azt gondoltam, hogy ez jó. Aztán késő délutánig feküdtünk és elmondtad, hogy rosszul döntöttél, velem kellett volna maradnod. És hogy még nem késő. És hogy majd felhívsz. Még este. Vagy legkésőbb holnap. Aztán nem hívtál. Erre a félbehagyott beszélgetésre gondolsz?
Vagy arra, mikor munka miatt találkoztunk és órákon át beszélgettünk úgy, hogy egymáshoz sem értünk? Aztán mikor elkezdtünk lapozgatni valami füzetet, összeért a kezünk és együtt lapoztunk aztán csókolóztunk és lementünk még egy borért és a boltban azt mondtad, hogy nincs minden rendben köztetek? És te emlékszel mit mondtál? Hogy én mennyire más vagyok. Mennyire mást jelentek. Mennyire rosszul választottál. Aztán elaludtunk és reggel azt mondtad az ajtóban, hogy rendbe tesszük ezt. Együtt kell lennünk. És majd keresel. Nem kerestél. Őt kerested. Erre a félbehagyott beszélgetésre gondolsz?
Vagy mégis melyikre? Mert nem csak egy volt ám. Talán arra, amikor kétségbeesve hívtalak fel, mert nem volt más ötletem, hogy kit hívhatok és körbesétáltuk a várost és végül nálam kötöttünk ki és nagyon-nagyon sok bort ittunk meg? És a nyitott ablak előtt álltunk és hátulról átöleltél és azt mondtad, hogy soha senki iránt nem éreztél olyat, mint irántam és elhagyod őt? Egy másik őt. Mert annyi volt. És mikor elmentél már hajnal volt, azt mondtad találkozzunk ma még, mert senkivel sem olyan jó csókolózni, mint velem. És nekünk együtt kell lennünk. Minket a sors egymásnak szánt. Ezt mondtad. Ezt. Hogy a sors minket egymásnak szánt. Persze, nem kerestél. Persze, nem találkoztunk. Aztán este csak egy fáradt sms-t írtam, hogy tudtam, hogy ez lesz, és sok szerencsét kettőtöknek. Emlékszel? Erre a félbehagyott beszélgetésre gondolsz?
Vagy mikor egy üzeneted miatt felhívtalak és bejelentetted, hogy külföldre költözöl, és mindjárt visszahívsz, két perc csupán? És tudod akkor, hogy tettem el a zsebembe a telefont? Hogy tudtam, hogy nem fog csörögni. És már nem is fájt. Már nem is fájt, mikor elraktam a zsebembe a telefont.
És most itt állsz és van pofád megkérdezni, hogy emlékszem-e. Többre emlékszem, mint te valaha is emlékezni fogsz. És igen, máig szeretlek. És mindig is foglak. De haragszom rád. És meg akarlak ölelni. És meg akarlak ütni. És haza akarlak vinni. És soha többé nem akarlak látni. És veled akarok lenni örökké.
Szóval most itt állsz, mosolyogsz és azt mondod, hogy nekünk még van jövőnk. Kettőnknek. Közös. Én meg csak mosolyogok és rájövök, hogy én meg olyan vagyok, mint egy bor. Idő kellett, hogy megérjek. De most megértem. Már nem várom, hogy keress. De már te sem ígéred. Talán a kettőnk között lévő abszurd kapcsolat is valamilyen konzerv, ami tegnap járt le. Aminek már nem hiszek az ízében. Pedig kicsit még szeretnék. De már nem megy. Bárcsak menne.
Kicsit forgatom még a kezeim között a konzervet. Éppen hogy csak beleszagoltam, de még ez is fájdalmat hagyott másnapra. Most szépen visszapattintom a tetejét és felteszem a polc tetejére. Kidobni soha nem fogom. Megkóstolni meg… Hm… Úgyis olyan buta az ember, nem?
Világbéke