A félelem életünk alapvető része. Félünk, mikor a sötétben hallunk valamit a lakásban és hirtelen nem tudjuk biztosan, hogy bezártuk-e az ajtót. Félünk az utcán, mikor hazafelé menet egy népesebb társaság elkezd buzizni és egyenesen felénk tart. Félünk, hogy elveszítjük a munkahelyünket, mikor a héten harmadszorra is késve indulunk el otthonról. Félünk, mikor orvosi eredményre várunk. Sokan annyira félnek ettől a műfajtól, hogy el sem mennek az orvoshoz. Mert félünk a félelemtől is.

Nem csoda. Aljas lény és rendkívüli. Néha csak egy másodpercig tart, termeltet egy kis adrenalint, és a végén még nevetni is hagy minket. Néha csak lassan, lappangva mar, folyamatos elfojtás alatt, fel-feltűnve elménkben, mint egy rossz, nem szívesen látott ismerős. De előfordul az is, mikor lassan és megfontoltan érkezik, valahonnan a gyomrunkból, hogy aztán mint a láva a vulkánban, egyszer csak kitörjön és elárassza az egész elménket.

Ne félj, még ha ribanc is

Általában logikus dolgok miatt félünk. Mert mi van, ha tényleg betörő van a házban és perceken belül leüt minke? Vagy mi van akkor, ha az a néhány bunkó az utcán már csak a zakónk színe miatt ránk irányítja a buzizást és lekever egy pofont? Mi van, ha kirúgnak, és nem tudjuk fizetni a számláinkat? Vagy mi van, ha pozitív lesz egy bizonyos eredmény?

De mostanában az emberek elkezdtek olyan dolgoktól is félni, amik bár tudnak ijesztőek lenni és a maguk módján ugyanakkora ribancok, mint a félelem, de azért… Azért tartani nem kellene tőlük.

Például attól, hogy egy randit randinak nevezzünk. Hogy egy találkozón meg merjük mondani a másiknak, hogy nem lesz folytatás. Hogy kimondjuk, hogy abban a szent pillanatban eszünk ágában sincs valóban kapcsolatot keresni, csak ki akarjuk ereszteni a száraz gőzt egy menettel. De elkezdtünk félni az ellenkezőtől is. Hogy azt mondjuk, ez nem csak szex, ez már kötődés, méghozzá valahol mélyen.

[caption id="attachment_1033" align="aligncenter" width="900"] Félelem és rettegés - Fotó: onyxtruth.com[/caption]

Isten ments, hogy mi járnánk

Néhány napja beszélgettem egy amerikai férfival, aki tudtán kívül bizonyította be azt, hogy a kapcsolatoktól való félelem bizony átnyúlt a határokon is. Hősünkkel nem volt túl izgalmas a párbeszéd, ugyanis leginkább telefonján mutogatta másfél évre visszamenőleg fotóalbumát magáról és egy hasonló kaliberű férfiről, akivel együtt nyaralnak, együtt mennek el esküvőkre és persze minden jelentős ünnepet is megünnepelnek együtt. A képeken sütött róluk a boldogság, mikor pedig megkérdeztem, hogy pontosan mióta is vannak együtt, illedelmesen elkezdett nevetni, miszerint pardon, ők nincsenek együtt, ez csak barátság extrákkal.

Furcsán néztem rá, hiszen az esküvőn készült összeölelkezős, boldogságtól detonáló kép után furcsa volt megkérdezni, hogy akkor ő most egyfajta fuckbuddy-e számára. Pedig igen, az.  Ettől függetlenül sokszor keresik egymást, most van két napja Magyarországon, és ahogy landolt a gépe, szinte azonnal érkezett is az sms tőle, hogy mennyire szereti, hiányzik neki és siessen vissza. Ekkor elmosolyodtam magamban.

Barátság extrákkal… Nagy fenét, a másik srác baromira szerelmes, csak hősünk nem veszi észre – vagy nem akarja észrevenni. Ám aztán megjegyezte, hogy ezek az érzések teljesen kölcsönösek. Már másfél éve. Szereti. Imádja. Kötődik hozzá. De ez nem kapcsolat. Ők nem járnak.

Egyszer volt hol nem volt, volt olyan, hogy randi

Persze nem kell messzire mennünk hasonló példákért, amik azt bizonyítják, hogy bődületes rettegés alakul ki sok emberben bármilyen fajta emóciótól. Régen úgy történtek a dolgok, hogy ismerkedéskor szép lassan, de biztosan kialakult az, hogy miért találkozunk valakivel. Azért, hogy egy életre szóló barátságot kössünk, vagy azért, hogy randizzunk és egy egészen más dolgot kezdjünk el főzni az üstben.

A randi sose volt komoly műfaj. Nem függtek rajta életek, nem függött tőlük a közeljövőbeli érzelmi állapotunk, csak egy incselkedés volt a sorssal, hátha tartogat nekünk valami izgalmasat. Mindez megváltozott. A randitól emberek függnek és érzelmek, az érzelmeknél pedig még arra is van esély, hogy csalódjunk. És hát olyat ne érezzünk. Jaj olyat ne.

Szóval ma már nincs randi. Találkozunkésmeglátjuk van. Mert randi csak akkor lehet valami, ha jól végződik. Ha utána lesz biztosan második alkalom. Ha nem derül ki, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Ha a másik pont olyan jóképű, mint a fotókon volt vagy néhány estével ezelőtt, mikor sötét volt és amúgy is be voltunk rúgva. Ha végignevetjük az egészet és nincsenek kínos szünetek. Ha el tudjuk képzelni a végén, hogy még kapcsolat is lehet az egészből. Na, akkor van randi. Csak is akkor. Csak is utólag.

Nem lesz itt világvége

Félünk. Félünk a csalódástól, félünk, hogy majd azt gondoljuk, hogy ez a másfél óra az életünkből felesleges volt. Holott fenéket, ember! Megismertünk egy másik személyt, tapasztalatokat szereztünk és kicsit közelebb kerültünk ismét ahhoz, hogy tudjuk, hogy milyen a mi típusunk, már ha ennyire akarunk típust magunknak. És a rossz randikat is ugyanúgy el lehet mesélni a barátoknak. A másik is úgyis ezt teszi. Egy biztos. Egy kis csalódottságtól nem fog összeomlani a világ.

Holott manapság mindig attól tartunk, hogy összeomlik. Erre a legjobb példa talán a 100 happy days nevű őrület, ami a legjobb mód arra, hogy blokkoltassuk magunkat a másik üzenőfaláról. Aláírom, tök jó a boldogság, és fontos lenne a szürke hétköznapokban jobban odafigyelni arra, hogy többször érezzük mi magunk is. De csokikat, kekszeket fotózva a huszadik napon kipukkad az egész lufi, a boldogságból görcs lesz, a görcsnél pedig jobb, sokkal, de sokkal jobb a legmélyebb szomorúság is.

Mert mi történik, ha annyira várunk egy találkozóra, és a második percben rájövünk, hogy a közös jövőkép totálisan felejtős? Mi történik, ha egy kapcsolatról elmondjuk, hogy kapcsolat, nem törődve azzal, hogy egyszer még vége is lehet?

Elmondom. Semmi. Csupán majd érzünk kicsi ezt, érzünk kicsi azt és a végén vagy boldogok leszünk, vagy szomorúak. Aztán majd úgyis változik minden megint. Leszünk megint boldogok, ahogy leszünk újra szomorúak is. Kár kerülgetni mindkettőt.

A félelmet meg győzzük le. Köpjük szemen. Taszítsuk a földbe. Vágjuk pofán.

Vagy csak ne törődjünk vele. A világvége nem rajtunk múlik. Max a…

Világbéke