Amikor egy film megnyeri a Teddy-díjat és elsöprő sikert arat a Sundance Fesztiválon, az ember óhatatlanul egy kicsit bizalmatlanná válik: vajon mindezt azért érdemelhetette ki, mert a 101 perc egyszerre dolgozza fel a homoszexualitás kérdését és a drogfüggőség drámáját? Bár valóban ez a két téma a vezérfonal, a film végeredményben nem a melegekről és nem is a drogokról szól. Leginkább arról mesél, mit képes kibírni egy ember a szerelméért.

A 2012-es Keep the Lights On a rendező, Ira Sachs korábbi kapcsolatán alapszik, pontosabban fogalmazva egykori társa, Bill Clegg 2010-es könyvén, melyben a férfi lapra vetette párkapcsolatának viharos történetét és küzdelmét a droggal. Maga a könyv is óriási nyugalommal festi meg a 9 éves harc valamennyi állomását és azt a már-már emberfelettinek tűnő kitartást, amellyel párja kísérte felépülésében.

A filmben Erik, a dán dokumentumfilm-rendező szextelefonon keresztül ismerkedik meg Paullal, a kiadóiparban dolgozó ügyvéddel. Az első, érzelmek nélküli szex után fel sem merül a folytatás lehetősége, Erik kalandozik tovább, Paul pedig éldegél barátnőjével. Ám hamarosan újra találkoznak és a második alkalmat követően – ha fél szavakkal is –  kimondják, hogy együtt maradnak. Ez a három mondatból álló jelenet az egyik legszívhezszólóbb filmrészlet, amit valaha láttam. A két férfi hamar megtalálja a boldogságot, eleinte még az sem jelent problémát, hogy Paul néha megszívja a crack pipát.

[caption id="attachment_1147" align="aligncenter" width="693"] Hétköznapi drámák - Fotó: brightestyoungthings.com[/caption]

Aztán minden elromlik. A film során éveket átugorva lesünk bele a kapcsolat fejezeteibe, végignézve, ahogyan Pault beszippantja a drog. Néha napokra eltűnik, néha elmegy rehabra, néha úgy néz ki, minden rendbe jön, de csak addig, amíg újabb visszaesés és újabb mélypont következik – mindkettejük életében.

A vásznon olyan emberi küzdelmet látunk, amelyben lényegében mindegy is a két szereplő neme: csupán azt érezzük, micsoda erővel bír a szeretet. Azonban meleg filmként vizsgálva is akadnak kiemelkedő erényei a Keep the Lights Onnak. Mindenekelőtt, az a báj, amivel manír nélkül mutatja be egy hétköznapi meleg életének szomorú és boldog pillanatait. Az egyéjszakás párkeresés esetlenségétől kezdve – „More top, masculin, 6 and half inch, have no place” – a legjobb barátnővel való beszélgetéseken át, egészen az olyan extrém szituációkig, amelyben a főhős telefonon keresztül próbálja kiszedni a nővérből HIV-tesztje eredményét. Semmi túlszínezett melegség, semmi pink cukormáz.

Az Eriket játszó Thure Lindhardt mosolyával olyan szerethető karaktert varázsol a filmvászonra, amellyel elképesztően hitelessé teszi a főszereplő áldozatszerepét, míg Zachary Booth szintén életszerűen játssza a dühös függőből elgyötört gyógyulttá váló, majd újra és újra visszaeső Paul figuráját.

Ugyan a droghasználat végigkíséri a főszereplők sorsát, mégsem a Rekviem egy álomért meleg változatát látjuk. Bár a küzdelem szintén állandó szereplő, a végén mégis a remény kerekedik felül. A hit abban, hogy tényleg létezik mindent legyőző szerelem – és szeretet.