Itt ülök a gép előtt, a kékiwiw sosem változó felhozatalát lapozgatom, mintha egy IKEA-katalógus lenne és közben szilvát eszem. És nyugodt vagyok. És egyáltalán nem meglepett. És ez a két érzelem most egész’ szórakoztat. És ahogy nézem a kockahasak tömegét, azon jár az agyam, hogy a jó pap bizony tényleg holtig tanul.
Vasárnap este, a hét legundorítóbb időszaka, én pedig egy általam nem is kedvelt helyen ülök egy deci közepesen jó fehérbor felett, ő pedig a futásról beszél. Már régebben is váltottunk néhány szót kékiwiwen, múltkor egy kiállítás megnyitójára haladva végre láttam élőben is az utca sarkán, rá is írtam, hogy jó a zakója. Aztán egész héten dumáltunk. Most pedig itt ül előttem, gyönyörű a szeme, tök jó a szerelése, a szeme vágása és a körülötte lévő apró ráncok pedig tényleg őrületbekergetően megbabonázóak. A futás egy sokkal kényelmesebb téma. Legalábbis jobb, mint az előző. Az, hogy ő nagyon figyel a testére, és ha nem is kockahasat, de azért valami hasonlót elvár. Mert ha ő tesz a kinézetéért, a másik is tegyen. És ez tök jogos. Tök igaza van. De én itt már fel is adtam a terveimet vele. Pedig azok a szem körüli ráncok…
Másnap újra beszélünk. Nagyon szimpatikus vagyok. Kedves vagyok. És jófej. Oh, és értelmes. És szexen vagy kapcsolaton kívül lehet másfelé is terelni a dolgot. Hát persze, hogy lehet. Hiszen a kettő kizárva. Utóbbiról alapvetően nem volt szó, előbbinél meg ugye ott van a kockahas-faktor… és régen boldogan bele is mentem volna a barátságba. Mert ő is szimpatikus. Ő is kedves. Ő is jófej. Oh, és ő is értelmes.
[caption id="attachment_1275" align="alignleft" width="409"] Illusztráció: dailytelegram.net[/caption]
De nem. Mert jó pap holtig tanul. És kétszer nem esek pofára ugyanott, ugyanúgy, ráadásul tudatosan. Rájövök, hogy ez a srác nekem iszonyatosan bejön. És játszhatnánk barátosdit, papás-mamás helyett. Elmehetnénk ketten moziba, sétálhatnánk, vacsorázhatnánk, elmehetnék színházba… De nem fogunk. Mert megtanultam, hogy akivel azért találkozunk, hogy összejöjjünk vele vagy minimum eltöltsünk vele egy éjszakák, annak sose fogunk tudni az igazi barátja lenni. Tudjátok miért? Mert bejönnek nekünk.
Több mint másfél éve ugyanebbe a pocsolyába léptem bele. Leszólított, beszélgettünk, csókolóztunk, hazavitt, szexeltünk, és reggel rájöttem, hogy nappal is mennyire helyes. Megnéztem a könyveit a polcán, rájöttem, hogy okos is és valahogy volt bennem egy váratlan, idegen érzés, hogy ettől a fiútól én nagyon akarok valamit. A nevét persze elfelejtettem, úgy szaladtam vissza a kapujához, hogy felírjam. Egy rendes randit értünk meg, bár már abba is nehézkesen ment bele. És közölte, hogy nem akar tőlem semmit. De legyünk barátok. Mert nagyon szimpatikus vagyok. Kedves. Jófej. Oh, és értelmes. Nekem pedig annyira, de annyira bejött ez a fiú, hogy azt gondoltam, oké, legalább legyünk barátok.
És tudjátok mit? Másfél év alatt barátok is lettünk. Nehezen indult, először nem tudtam elviselni, hogy ő nem akar tőlem többet és minden egyes közös filmezés, kutyasétáltatás, minden egyre nehezebb lett. Amíg fel nem tettem a kezem és azt nem mondtam, hogy itt a vége, elég. Nekem ez nem megy. Ő pedig megértette. És nem beszéltünk egy ideig.
Egy jó ideig. Mígnem fél év múlva közölte, hogy hiányzom, jó lenne néha dumálni. Elmúlt-e már bennem az, ami volt. És azt mondtam, hogy elmúlt. Még emlékeztem, hogy pont akkor néhány hete egy étteremben azt hittem egy fiúról, hogy ő az, és majdnem elsírtam magam, hogy mi sose fogunk egy étteremben párként ülni. De inkább azt mondtam, hogy elmúlt, persze. Mert akartam, hogy elmúljon. Akartam, hogy barátok legyünk. És hittem benne, hogy el fog múlni.
Persze, nem múlt. Nem mintha sok segítséget kaptam volna hozzá. Együtt alvás, kézen fogva hazamenés, az, hogy alapvetően néha úgy viselkedtünk, mint a házasok… Én pedig szép lassan észrevettem, hogy egy kicsit azt is képzelem magunkról, ha együtt vagyunk. Azt, hogy együtt vagyunk. Hogy mi egy pár vagyunk. Hogy természetes, hogy kéz a kézben megyünk haza. Hogy természetes, hogy én keverem az italt a vendégnek a lakásában, míg ő társalog. Hogy természetes, hogy képesek vagyunk majdnem 48 órát folyamatosan együtt tölteni. Holott nem volt természetes.
És majdnem egy év után ismét azt kellett mondanom a mindig közösen töltött csütörtök esténken, hogy nem, ez nekem nem barátság, ez nekem nem jó, ennek véget kell vetni. És bármennyire is fájt másnap és azután és azután, szép lassan fellélegeztem. Mert annyira azt akartam képzelni, hogy van esély, annyira azt akartam gondolni, hogy igenis ő is érez valamit, és annyira, de annyira ráépítettem mindent, hogy mindig együtt legyünk amikor csak lehet, hogy szőttem magam köré egy burkot, amibe csak ő és én fértem bele.
És pokolian hiányzik. És pokolian sajnálom, hogy így alakult. De nekem most ez jó. Mert egy kicsit szabad vagyok.
És, no lám, jó pap tényleg holtig tanul. Jó lenne ezzel a fiúval újra találkozni. Jó lenne még beszélni a futásról. Elmenni moziba, színházba, borozni, vacsorázni. De nem fogok. Mert mindennél jobb érzés az, hogy megtanultam egy leckét és most csillagos ötösre vizsgázom belőle. Mint egy pedáns tanuló. Mint egy okos ember, aki nem égeti meg magát ugyanúgy, ugyanott, ugyanazzal a hibával.
Nem mondom, hogy felnőttem. De legalább kicsit okosabb lettem. Bár a tudás nem mindig hatalom. De most biztosan nyugalom.
Világbéke