Először is le szeretném szögezni, hogy abszolút nem célom, hogy olyan filmekkel foglalkozzak ebben a rovatban, amelyek messze földön híresek és szinte mindenki látta őket. Most viszont muszáj tennem egy kitérőt – nemcsak a két Oscar-díj miatt, hanem mert van egy fontos lecke, amit illene végre megtanulnunk.

A Gus Van Sant átlal rendezett Milk 2008-ban két Oscar díjat is besöpört –a melegjogi aktivistát, Harvey Milket alakító Sean Penn a legjobb főszereplő díját kapta, valamint a film forgatókönyve is elvitte az Akadémia díját. Harvey Milk az első nyíltan meleg politikus volt, akit beválasztottak a San Fransisco-i városi tanácsba, ahol aztán kemény csatákat vívott  a meleg jogokért, melyeket a hetvenes évek Amerikájában nem egy ember akart a sárba tiporni.

[caption id="attachment_1457" align="aligncenter" width="900"] Sean Penn Oscar-díjas alakítása Harvey Milkként - Fotó: movieclips.com[/caption]

Sean Penn elképesztő játékkal festi meg egy rendkívül ambivalens hős képét: egyszerre képes szégyenlős, szenzitív, dédelgetni való férfinek látszani, aki mégis az egész életét képes végigharcolni. A főhős ugyanis nem csupán meggyőz egy egész társadalmi csoportot arról, hogy ő a tökéletes zászlóvivője ügyüknek, hanem bátran szembeszáll bárkivel, méghozzá olyan hévvel, amit senki nem várna tőle. Penn játékát tökéletesen egészíti ki a többi szereplő is, akik egytől egyig nem első sorban melegeket játszanak – sztereotípiák messziről elkerülve – hanem embereket, akik kiállnak egy ügyért, megváltoztatva a világot. A rendező érezhetően nem azzal kívánt emléket állítani főhősének, hogy kedves szituációkon keresztül mutatja be: „a melegek is emberek”.Filmjében inkább Milk munkájára koncentrált – a politikai útvesztőkre, taktikákra, játékokra és arra, hogy egyszerű összetartással hogyan lehet egyről a kettőre, sőt a százra jutni.

Pont ebben ragadható meg a film tanulsága is. Felemelő látni, hogy több mint negyven éve a tengerentúlon a melegek hogyan vonultak ki az utcára, hogyan álltak ki a jogaikért és miként teremtettek egy örökséget, mellyel mi is rendelkezünk. Bár még bőven van hova fejődnie az LMBTQ-társadalom jogainak hazánkban, talán tisztában sem vagyunk azzal, hogy néhány évtizede néhány idegen mennyi mindenben segített nekünk és az egész világnak. Ők tettek valamit, mi pedig olykor úgy tűnik, mintha nem nagyon állnánk ki magunkért.

A filmet nézve eszemben jutott az az időszak, amikor még egy másik meleg médiumnál tevékenykedtem. Két év alatt nem hallottam róla egyetlen jó szót sem, csak panaszt. Minden egyes lépésünket kritika fogadta, holott egy olyan produktumról volt szó, melyet máig mérföldkőnek tartok. A konstruktív kritika persze sosem fáj. A gondot inkább az jelentette, hogy többségében olyan emberektől érkezett a panaszáradat, akik bár folyamatosan fájlalták a magyar melegjogok csorbaságát, cselekedni mégsem nagyon akartak.

Mindez számomra a magyar melegek helyzetének szomorú látleletét jelentette. Lassan be kellene látnunk: nem lehet mindent a politikára kenni! Ha mégis a politikát hibáztatnák teljeskörűen, akkor tényleg nézzük meg újra a Milket.