Ezt a filmet csak így lehet végignézni: tátott szájjal és könnyes szemmel, a szívünket szorítva, néha a dühtől, néha a bútól, de leginkább a boldogságtól. Mert kevésszer láthat az ember egy ennyire szívhez szóló, őszinte, és mondjuk ki: cuki, mégis komoly filmet, mint a The Way He Looks.

Leonardo fiatal, jóképű gimnazista. Születésétől fogva vak. Szüleivel – a kisebb viták ellenére – mondhatni tökéletes a kapcsolata, legjobb barátja minden nap hazakíséri, külföldön akar tanulni és ugyanúgy unja a tanulást, ahogy társai. Bár állapotánál fogva kissé esetlen, teljes helyén érzi magát a világban, míg a tanév elején fel nem bukkan egy fiú az osztályban. A jóképű Gabrielbe minden lányszereplő szerelmes lesz, ő pedig kíváncsian közeledik Leonardóhoz, nem csak feldúlva Leo és legjobb barátnője kapcsolatát, hanem rádöbbentve a vak fiút, hogy saját neméhez vonzódik. Ez pedig a jelek szerint Gabrielnél sincs máshogy…

[caption id="attachment_1680" align="aligncenter" width="613"] Fotó: 8tracks.imgix.net[/caption]

Az, hogy két tini szerelmes lesz, már akkor is sablonos történetnek hathat, ha két fiúról van szó, akiknek kapcsolata miatt meg kell küzdeniük a társadalommal. Ez a film viszont olyannyira mélyen koncentrál a két fiú kesze-kusza egymásra találására, hogy a társadalmi elfogadás teljes egészében lényegtelenné válik. Minden jelenet, minden a helyzetből adódó érintés – hiszen egy vak fiút többször kell megérinteni, mint mást – tökéletesen és szívszorítóan mutatja be azt, hogyan eshet valaki szerelembe csupán érintésektől, hangoktól, szavaktól vagy akár egy pulóver illatától. Gondoltatok már arra, hogy látás nélkül mennyi idő alatt tisztázza magában az ember a nemi identitását?

[caption id="attachment_1681" align="aligncenter" width="613"] Fotó: outnow.ch[/caption]

Bár a kérdés súlyos, a film mégis pihekönnyű, ez pedig nagyban köszönhető annak is, hogy a főszereplőt, Ghilherme Lobót az első filmkockától kezdve imádjuk, a színész arcjátékának és a finoman megkomponált jeleneteknek köszönhetően pedig előbb tudjuk a két fiú érzéseit, mint ők maguk. Aztán csak drukkolunk, hogy rájöjjenek mi is folyik itt…

Bár sok az üres járat és a sztori is bőven vágható lenne, szerencsére olyan ritmusa van az egész történetnek, ami ébren tartja az érzéseinket - legyen az néha drukkolás, néha csalódottság, néha pedig öröm.

[caption id="attachment_1682" align="aligncenter" width="613"] Fotó: frontrowreviews.co.uk[/caption]

Kevés film során drukkoltam ennyire őszintén egy aprócska csókért, és talán még egy tinédzserekről szóló moziban sem láttam ilyen elbűvölően esetlen beszélgetéseket, amiktől itt fülig ért a szám.

És kicsit végig újra tini akartam lenni. Na meg, ennyire ártatlan.