Tizenöt éve használjuk a „buzi” és a „homoszexuális” helyett, hogy meleg, de tudta-e, hogy 1908-ban is használták már ebben az értelemben? És hogy Pilinszky lírája állítólag szinte értelmezhetetlen a meleg olvasat nélkül? Elgondolkozott már azon, hogy milyen viszony fűzte egymáshoz Szondi két apródját? Csehy Zoltán a homoszexualitás nyomába eredt a magyar költészetben, és a magyar irodalomtörténet kis remekművét írta meg. Nyugodtan nevezhetjük szenzációnak is.
Mi mindig mindenről elkésünk, panaszolta egykor Ady. És noha elismerjük a sirám mindmáig ható érvényét, olykor belátjuk, akadnak üdvös elemei is lemaradásunknak. Mert kimaradtunk például anyugatnémet politikai korrektség olyan teoretikus látomásaiból, melyben A varázsfuvola korábban bölcsen felvilágosult öregúrnak tartott Sarastrója vértől iszamos kezű kolonialista zsarnokként jelenik meg, aki könyörtelen intoleranciával töri le a színes bőrű (a régi operakalauzokban: mór, szerecsen) Monostatos lázadását, aki eszerint nem gonoszságból vagy csillapíthatatlan bujakórja okán, hanem pusztán a maga kisebbségi kultúrájának szabadságharca nevében akarja megerőszakolni a fehér bőrű, szűz Paminát. Az ilyen kilengésektől megóvott minket az ég, no meg a szocialista kultúrpolitika.
[caption id="attachment_2370" align="aligncenter" width="584"]
Fotó: vs.hu[/caption]
Kultúránk, azon belül is irodalmunk legújabb fejleményei miatt mégis felmerült manapság a szükséglet, hogy mi is részesüljünk a nyugati kultúrantropológia, posztstrukturalista esztétika valóban termékeny áldásaiból, és újraértelmezzük ne csak jelenünket, de irodalmi múltunkat is. Ennek eredményeként például komoly „gendertudatos" kutatás jelentkezett hazánkban (feltétlenül megemlítendő itt Horváth Györgyi, Kádár Judit, Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória neve), mely sikeresen vitte végbe néhány magyar írónő átértékelését, felfedezését. Ennek köszönhetően látjuk ma jóval árnyaltabban Erdős Renée, Czóbel Minka vagy netán Tormay Cecile művészetét. És nem követeljük azt, hogy A vén cigány ezentúl Az idős roma címet viselje.
Ebbe a szélsőségektől többnyire már mentes, mértéktartó légkörbe érkezett most meg Csehy Zoltán Szodoma és környéke című kötete, az eddigi legambiciózusabb tanulmány (836 oldal, több ezer lábjegyzet, mintegy ötven oldal biblio-, diszko- és filmográfia!) a másság és környéke magyar lírájáról.
De félve írom, hogy „másság”. Mert az elnevezésekkel szerfölött elővigyázatosan kell bánni, és ekkor persze nem véletlen a brutálisan hosszú és nyakatekert alcím: Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben. Ami eléggé óvatos, a meleg kását kerülgető megfogalmazás. (Ugyanakkor persze nem várhatjuk el, hogy, teszem azt, így szóljon a téma irodalomtudományos megjelölése: „A magyar buzilobbi költészete”. ) A terminológiai körültekintés persze indokolt, hiszen Csehy elméleti bevezetőjéből egyértelműen kiviláglik, hogy a nyugati szakirodalom sem egységes e téren. Ráadásul számolnunk kell a már jelzett elkésettséggel, a magyar szcéna csenevész mivoltával, elmaradottságával. És Csehy természetesen nem is kerüli meg a problémát, hiszen a könyvnek már az első mondata ezt célozza: „Vajon megírható-e a magyar meleg, queer vagy ilyen irányulású, tematikájú költészet története?” És miután rendkívül informatív módon, kimerítően, de mégsem fárasztóan számba vette az angol–amerikai, francia, német és egyéb elméleti-történeti fejleményeket, a kérdések sokféle körét, már más tónusban, de az elsőhöz hasonló felelős szenvedéllyel dobja fel az újabb kérdést: „Ami a magyar térfelet illeti, már a legelső akadály is meglehetősen nagy, hiszen ki kell jelölni a lehetséges korpuszt, a gócpontokat, melyek köré a fenti kérdéskör egyáltalán odaképzelhető.”
Így hazánkban szinte magának az irodalomtörténésznek kell előzetesen megteremtenie egy irodalomtörténetet, melynek tárgyát a magyar queer líra tárgykörébe vágó szövegek alkotják. És csak ennek megkreálása után kezdhet hozzá a vérbeli irodalomtörténészi munkához. Hiszen: „Magyarul nem jelentek meg valóban reprezentatív (és történeti igényű) antológiái a meleg, a leszbikus vagy queer irodalomnak, mint pl. az angol vagy amerikai irodalomban, holott meggyőződésem szerint az irodalmi hagyomány végeredményben kitermelte kulcsszövegeit.” Hogy mit tesz a „végeredményben”, és hogy egyáltalán igaz-e, alátámasztható-e ez a „meggyőződés”, az persze vita tárgya lehetne, de maga a kötet szerfölött vitaképes, nem vitás.
[caption id="attachment_2371" align="aligncenter" width="520"]
Zichy Mihály illusztrációja a Szondi két apródjához[/caption]
Persze itt sem árt az elővigyázatosság, hiszen az elemzőnek ügyelnie kell, nehogy Móricka szerepében tűnjön fel, akinek, mint emlékszünk, mindenről az jutott eszébe. Magyarán: minden szöveg interpretálható queer szempontból, de azért nem minden szöveg született queer szöveg. És Csehy természetesen jól tudja, hogy másként kell tárgyalni a Nyáry Krisztián bulvárkönyve óta élénken félreértett Kölcsey-féle „barátságretorikát”, és másként Janus Pannonius latin nyelvű és elsősorban az antik hagyomány keretében értelmezhető seggbebaszós, pontosabban: „priapikus költészetének queer regisztereit”. Más dolog Zrínyi eposzában Juranics és Radivoj vonzalma, más Szondi két apródjának furcsa esete, és megint más Rosmer János kemény meleg legényeinek bagzása egy posztmodern bécsi kupoldában.
Ráadásul nálunk maga (a „buzi”t vagy a „homoszexuális”t leváltó)meleg szó is alig tizenöt-húsz éves karriert mondhat magáénak, bár Csehy hihetetlen olvasottságában azt is kimutatja, hogy első magyar említése az 1920-as években történt, míg leszbikus értelmű használata („meleg testvérszerelem” a pesti bordélyok lányai között) egészen 1908-ra megy vissza. (Hogy a „homoszexuális” szót egy német–magyar anyanyelvű újságíró, Petőfi és Arany fordítója, Kertbeny Károly találta ki, azt már eddig is tudtuk.) Szóval nem könnyű a dolga annak, aki azt akarja summázni, mit ér a meleg (líra), ha magyar.
Természetesen Csehy akkor van igazán elemében, ha a kortárs vagy a közelmúlt meleg irányú költészetét kell elemeznie. Igaz, olykor túlzásoktól se mentes: magam nehezen hiszem, hogy „nem lehet kérdéses” Pilinszky lírájában „a homoszexualitás konstitutív szerepe”. Ugyanakkor Toldalagi Pál Pilinszkyhez számtalan módon kapcsolódó költészetének elemzése tényleg revelatív; évtizedek óta kedvelem a sajnálatosan elfeledett Toldalagi költészetét, ám sosem gondoltam volna olyasfajta kétesen erotikus háttérre, amelyet Csehy virtuózan és meggyőzően kimutat. És ugyanilyen briliáns a legfontosabb queer kortársaink, Gerevich András, Olty Péter és Rosmer János világszemléletének, észjárásának, motívumainak, a különféle magyar és külföldi hagyományokhoz kapcsolódó művészetének analízise.
Hihetetlen tudással, döbbenetes anyagismerettel, bámulatos elemzőkedvvel megírt, kézikönyvként is forgatható kötetet tett asztalunkra Csehy Zoltán. Kis irodalomtörténeti szenzáció.
Csehy Zoltán: Szodoma és környéke, Kalligram, 2014, 836 oldal
Az írás eredetileg a vs.hu-n jelent meg, ide kattintva elolvasható.
