A minap egy erdélyi történetet hallottam. A kalotaszegi régió egyik régi erődtemplomában egy érdekes ötlettel álltak elő az egyházfők, mikor több házaspár jelentkezett azzal a szándékkal, hogy válni szeretnének. Az adott párt két hétre bezárták az erőd egyik szobájába, ahol csupán egy ágyat, egy asztalt, egy széket, egy kanalat és egy tányért kaptak. Mindenből egyet. A módszer olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy háromszáz év alatt csupán egyetlen pár döntött úgy, hogy nem állnak el a válási szándékuktól.

Ahogy ezt a történetet hallgattam, mosolyognom kellett. Öröm volt újra hallani a régiek értékei felől. Ez a történet, ez a megoldási forma annyi bölcsességet hordoz magában, amiből sokat gazdagodhat az ember. Manapság a házasságok fele végződik válással. Mi történhetett a világgal az utóbbi évszázadokban, mi történhetett az emberekkel, hogy ilyen arányban nem tudnak kitartani egy olyan kapcsolat mellett, amire egyszer - tegyük fel - szabad választásból igent mondtak?

Két ember valószínűleg soha nem passzol egymáshoz teljes mértékben, de ahogy Popper Péter mondta: mindenki életében akad néhány ember, akiből hosszas munka és odafigyelés árán lehet egy társ, aki elkísér egy életen át. Mindenkinek vannak olyan kellemetlen szokásai, amikkel könnyebb- nehezebb együtt élni. Sokszor azonban az a helyzet, hogy a szokások, amelyek a másikban zavarnak nem feltétlenül rosszak, pusztán eltérnek attól a rutintól, ami nekünk otthonos. Természetesen, egy testi-lelki értelemben bántalmazó szokás nem lehet rendben. Az ember ideig-óráig megteheti, hogy együtt él vele, de ha kilép belőle, attól nem lesz kevésbé kompromisszumkész, nem lesz gyáva. Amikor az ember igent mond egy kapcsolatra, azt mérlegeli, hogy mennyire élhetőek számára a másik más fajta szokásai, illetve mennyire érez kompromisszumkészséget párjában közös szokásaik alakításában. A közös szokások pedig nagyon fontosak, ezek azok a szálak ugyanis, amik mentén az intimitás elmélyül, és a kapcsolat bensőségessé, egyedivé és megismételhetetlenné válik.

[caption id="attachment_2653" align="aligncenter" width="500"] Illusztráció: datingtips.com[/caption]

Ám, ahogy az embert az élete során különböző hatások, benyomások érik, egyre formálódik. Mivel folyamatosan kapcsolatban élünk környezetünkkel, a világról szerzett tapasztalataink mentén mi is folyamatosan alakulunk, átalakulunk. A változás elkerülhetetlen. Épp egy ismerősöm mesélte megdöbbenve saját magán, hogy világéletében rendetlen volt, aztán mióta elköltözött a szüleitől, minden élére van állítva az otthonában. Ez teljesen rendben van: a változás szükségszerű, ha alkalmazkodni akarunk a világhoz, amiben élünk. A kapcsolatban ott kezdődnek a feszültségek, amikor az egyik félnek megfelelnek a kialakított szokások, a másik viszont saját változásának hatására új szabályokat szeretne kialakítani a kapcsolatban. Ilyenkor az ember két dolgot tehet: vagy homokba dugja a fejét, vagy aktívan cselekszik és vitába bocsátkozik. A kapcsolat szerepe, hogy védelmet, biztonságot nyújtson a benne élőknek, hogy legyen olyan közeg, ahol az ember otthonosan, teljesen lemeztelenítve is biztonságban lehet. Ha azt érzem, nem kapok elég odafigyelést, nem vagyok meghallgatva, a biztonság vára omladozni kezd, ez pedig általában konfliktushoz vezet.

A kapcsolat sikeres „kimenetelét” az határozza meg, hogy mennyire tudunk együtt haladni, mennyire tudunk kommunikálni egymással. Mennyire vagyunk képesek közösen szokásokat kialakítani, és mennyire vagyunk rugalmasak abban, hogy ezek a közös szokások az idő múlásával kövessék saját változásainkat. Ha belemerevedünk a kapcsolat elején kialakított megszokásainkba, elvesztjük a kapcsolatot társunkkal.

Mivel az emberi kapcsolatokban jelentős szerepet játszanak az érzelmek, nem pusztán a fizikai aktus határozza meg érzelmi kötelékeinket. Az ösztönökön túl a szellem, a lélek is fontos szerepet játszik a kapcsolat alakulásában. Az ösztön és a szellem szükségletei néha ellentmondanak egymásnak. Néha a testem - és itt nem szexuális tárgyként tekintek a testre - másra vágyik, mint amit a szellemem helyesnek tart. Akkor tudunk harmonikusan működni, amikor a testi és lelki szükségleteink összhangban vannak. Ugyanez jellemző kapcsolatainkra is: akkor tudunk egy kapcsolatban kiegyensúlyozottan működni, ha testileg, lelkileg rendben vagyunk magunkkal. A harmonikus párkapcsolatban segítséget tudok kérni páromtól, amikor ez a belső egyensúly felborul, és ő erre képes reagálni. A kapcsolat akkor romlik meg, akikor ez az adok-kapok dolog felborul. Ha az egyik fél csak adja az energiát a kapcsolatba (ami lehet figyelem, türelem, odafordulás, aktivitás a mindennapokban), akkor egy idő után elfárad, lemerülnek az energiaraktárai. Akár lelkileg, akár fizikailag fárad el, felborul a belső egyensúlya, és ekkor először feszültté, majd elégedetlenné válik. A negatív érzéseinket pedig hajlamosak vagyunk szeretteinkre vetíteni, mert velük kapcsolatban megvan az a bizalom, az a kötelék, ami elbírja ezt a fajta terhelést. A kötelék teherbírása azonban nem végtelen, egy idő után egy nadrág is elkezd kikopni, elfárad az anyag. A kapcsolati kötelék szálai is így gyengülnek, ha nem ápoljuk őket. Minél több ilyen szálacska szakad el, annál kevesebb marad, ami összetartja a kapcsolatban lévő embert, és ami életben tartja a kapcsolatot. Általában, amikor az ember először kimondja a válás tényét, valójában nem feltétlenül voksolna emellett a lelke. Ez egy jelzés: hahó, a határaimat feszegetem!

Kicsit térjünk vissza az írás elején idézett erdélyi anekdotára! Mi történt abban a két hétben a két ember között? Adott egy szoba egy ággyal, egy asztallal, egy székkel, egy tányérral és két dühös, elégedetlen, csalódott emberrel. Mindketten haragszanak a társukra, és ami talán nem annyira észrevehető: magukra, hiszen elégedetlenek az életükkel (az ember érzelmileg nehéz helyzetekben gyakran túlzásokba esik), és csalódtak kapcsolatukban, a másikban és saját magukban. Összezárva, és egymásra utalva állnak egymással szemben egy zárt szobában. Ilyenkor az ember ösztönei kerekednek felül, alvás, étel, ital. Ezek alapszükségletek. Azonban az összekovácsolás módszerét jól kitalálták elődeink: a kapcsolati kötelék utolsó szálait felhasználva az elveszett empátiát igyekszenek előcsalogatni a felekből. A helyzetből nem lehet menekülni, meg kell oldani. És talán ez az, amit manapság olyan gyakran terhesnek élünk meg. A mindennapi rohanás mellett sokszor nincs energiánk empatikusnak, türelmesnek lenni, odafordulni a másikhoz. Az egésznapi stressz után nincs erőnk a nyakunkba venni a vitákkal járó feszültséget is. Pedig, ha fontos számunkra a másik, és fontos, hogy egy otthonos, harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatban éljünk, akkor erre meg kell teremtenünk bizonyos tartalékot. Vannak olyan időszakok, amikor ez könnyebb, és van, amikor nehezebb. Ha mindkét fél fontosnak tartja, hogy erre odafigyeljen, akkor jelentősen megnövelhetik az együtt maradás valószínűségét. Garancia persze semmire sincs, ám háromszáz év alatt csupán egy pár döntött a válás mellett.  Ha ilyen nagy részben vagyunk képesek befolyásolni kapcsolatunk alakulását, akkor miért ne élnénk vele?

(A szerző pszichológus)

Témajavaslata, személyes kérdése van? Írjon pszichológus szerzőnknek a eszter.javorszky@pinkpuli.com címre!